A sellők avagy hableányok mitológiai lények. Olyan leányok, akiknek a teste halfarokban végződik. A félig ember, félig hal testű lény sok nép folklórjában fellelhető, a Közel-Kelet, Európa, Ázsia és Afrika népei között. Az első történet az ókori Asszír Birodalomból maradt fenn, melyben Asratum istennő sellővé változtatta magát szégyenében, amiért megölte szerelmét. Az ókori görögök sellői a vízi nimfák közé tartoznak a naiaszokkal és néreiszekkel együtt, ők a tengerek nimfái, Tritón leányai.
A sellőket gyakran hozták kapcsolatba olyan természeti jelenségekkel, mint az áradás és a vihar, vagy tették őket felelőssé hajótörésekért és elsüllyedésükért. Más tradíciókban (vagy néha ugyanazon a tradíción belül) jóindulatú, jótékony teremtmények, akik megáldják az embereket, vagy szerelembe esnek velük.
A mai világ felfogása szerint ilyen lények nem léteznek, de az ókorban több hajós is látni vélte őket. Ezeket gyakran úgy magyarázzák, hogy a gyakran ittas matrózok a lamantinokat és a fókákat képzelték sellőnek.
Többek között Kolumbusz Kristóf is említette, hogy a Karib-szigetek felfedezése közben sellőket vélt látni az óceánban. Hasonló észlelések még a 20. és 21. században sem szűntek meg, ezek közül a leghíresebbek Kanadában, Izraelben és Zimbabwében történtek.
A sellők népszerű témának számítanak mind az irodalomban, mind a többi képzőművészetben is, például Hans Christian Andersen meséje, A kis hableány (1836) is egy sellőről szól. Több opera, film, festmény, szobor, sőt még képregény is készült róluk.
Néha a sellőket a szirénekkel is rokonítják, ez a feltételezés azonban téves, mert a szirének nem sellők, hanem madártestű asszonyok.
