A nagybőgő egyhangszer, négy, a hegedűcsalád többi tagjától eltérően kvart távolságra hangolt húrral. A vonós hangszerek közé soroljuk, közöttük a nagybőgő a legmélyebb. Közeli rokonai a hegedű, a brácsa (mélyhegedű) és a cselló (kisbőgő).
Húrjai a kontra E (ez egyébként a hangszeren elérhető legmélyebb hang), kontra A, nagy D és nagy G.
A kottáját basszuskulcsban írják, úgy, hogy a leírt hangokat egy oktávval lejjebb kell értelmezni (lásd kotta a jobb oldalon). Ennek célja, hogy elkerüljék a túlságosan sok pótvonal használatát. A szabály érvényes a többi használt kulcsra is (tenorkulcs, nagyon ritka esetekben violinkulcs).
A nagybőgő története
A hangszer elődje a violone volt, amely a viola da gamba egyik típusa.
A húrjai csak a romantika korára állandósultak (előtte léteztek öt- és hathúros bőgők is), bár később háromhúros is készült, de az nem terjedt el igazán.
A komolyzenében a nagybőgő a tagja a szimfonikus zenekaroknak, vonószenekaroknak és különbözőkisebb kamaracsoportoknak.
Főbb művek nagybőgőre (komolyzene)
Nagybőgő szóló
Luciano Berio: Psy
Wolfgang Amadeus Mozart: KV 612-es „Ária nagybőgőre”Nagybőgő zongorakísérettel
