A növénytársulás (asszociáció) a vegetáció kisebb területi egységek, tájak növényzeti típusainak részletesebb leírására használt alapegysége. A növényformációktól eltérően a társulások megkülönböztetéséhez nem elegendő a legfelső szint (erdőknél a lombkoronaszint) vizsgálata: az aljnövényzet fajösszetételét is figyelembe kell venni. Az ilyen, komplex fajösszetételekkel leírt asszociációk jellemzői:
állandó megjelenés (habitus),
közel állandó fajösszetétel,
közel állandó környezeti háttér.A társulások általánosító leírásaiban szereplő szerkezetet, fajösszetételt stb. többnyire — főleg olyan helyeken, ahol nagy a biodiverzitás — leginkább általánosító absztrakciónak célszerű tekinteni. Az ilyen elvi (ideális) növénytársulás olyan növényközösség, amely:
térben és időben ismétlődik,
fajkészlete hasonló,
meghatározható termőhelyi körülmények között alakul ki,
a szomszédos társulásoktól elhatárolható.A természetben tényleg előforduló (reális) növénytársulásoknál:
a határok elmosód(hat)nak,
a fajkészlet gyakran átmeneti jellegű,
a természetszerű állapotot antropogén hatások erősen átalakíthatják.A növénytársulások vizsgálatára azért van szükség, mert a fő fafajuk (fafajaik) alapján azonos formációba sorolt erdők aljnövényzetének fajösszetétele gyakran heterogén: sokszor jobban függ a talaj típusától, mint a formációtól.
Egy-egy társulás felépítése, szerkezete és fajgazdagsága leginkább három tényezőtől függ:
termőhely jellegétől (domborzat, mikroklíma, talaj, illetve talajképző üledék),
a termőhely betelepítésére alkalmas fajok készlete (ez elsősorban a környező területek történetének függvénye),
a társulás kialakulásához szükséges idő.Az új termőhelyek betelepülése a szukcesszió, ami a pionír fajok megjelenésével kezdődik; a szukcesszió végeredményei a
klimax társulások.
Az egyes növénytársulások szerkezete, fajszáma rendkívül különböző lehet. Általános tendencia, hogy a vízi társulások laza szerkezetűek, kevés fajjal. A réti társulások kompaktabbak, több fajjal, amelyek közül egyesek egyedszáma igen nagy lehet – ezek az úgynevezett dominanciatársulások. Az új termőhelyek benövése közben többnyire változatos a fajösszetétel, ahogy a szukcesszió különböző fázisaira jellemző fajok, társulások váltják egymást. A stabilizálódott, többszintű klimaxtársulások fajkészlete egyöntetűbb, a társulás szervezettebb, a termőhelyek élesebben elválnak. A Braun-Blanquet-féle növényszociológia korai szakaszában csak ezeket tekintették „valódi” növénytársulásoknak.
