A tájépítészet fiatal, interdiszciplináris, sokfajta tudásbázisra (természettudományok, társadalomtudományok, mérnöki tudományok) épülő szakma. Művelői a legszélesebb értelemben vett (humán- és természet-) ökológiai összefüggések elemzésének (és az ezek által a tájra gyakorolt hatásoknak) a szemszögéből közelítik meg az emberi alkotás problémáját és célját. A tájépítészet tájfogalma már önmaga tükrözi művelői szemléletét: egyezményes véleményük szerint a táj nem más, mint a kultivált (művelt) és humanizált (emberarcúvá alakított) természet. (Mőcsényi-féle tájfogalom). Önmagát tájépítésznek (landscape architect) a hagyomány szerint először Frederick Law Olmsted, a New York-i Central Park tervezője nevezte, bár több iskola ezt Andrew Jackson Downingnak tulajdonítja.
A tájépítészet feladata
A tájépítészet diszciplínája megkérdőjelezi a romlatlan természet létezését, alaptézise szerint a tájalakító ember az ipari forradalom beteljesedésével az érintetlen természet mítoszát végérvényesen lerombolta, de tetteinek egyik legfőbb mozgatórugója mégis eme tökéletes harmónia utáni vágy (az „elveszett paradicsom” újraalkotása) maradt. Tevékenységének vonzata a természetnek az ember önképére történő formálása, amely korszakonként változó formákban és funkciókban nyer teret. A tér újrafogalmazása során az ember antropogén hatásokkal szövi át az ember nélküli természet maradványait.
A tájépítészet fő célja korszakonként igazodik ehhez a felismeréshez. A tájépítészek válaszokat keresnek és adnak arra az újra és újra felmerülő kérdésre, hogy miképpen használhatja ki az ember a rendelkezésére álló teret oly módon, hogy annak potenciáljai a lehető legtöbb ökológiailag, ökonómiailag és társadalmilag elvárt funkciót beteljesítsék az adott kor civilizációjának technológiai és szellemi színvonalán.
