A lándzsa (görögül: λόγχη, lonké, latinul: hasta, lancea, angolul: lance, spear, németül: Speer, Lanze, franciául: lance, spanyolul: Lanza, portugálul: Lança, olaszul: Lancia) hosszú nyelű, általában fanyelű és fémhegyű vadász- vagy támadófegyver.
Legegyszerűbb változataiban a nyél végét hegyesre formálják és tűzben megedzik (mint például a bambuszlándzsáknál). A kőkorszaktól kezdve a lándzsa végére pattintott vagy csiszolt kőhegyet erősítettek, majd ezt később rézből, bronzból vagy vasból készítették. Leggyakoribb formájában 1,5 m hosszú, 3–4 cm vastag fanyélből és annak a végére erősített 30–40 cm hosszú fém hegyből áll. A lándzsahegy legáltalánosabb formájában elnyújtott rombusz- vagy háromszög alakú.
A késő bronzkortól kezdve a tűzfegyverek megjelenéséig a lándzsa volt a legelterjedtebb vadász- és támadófegyver. A lándzsa továbbfejlesztésével alakult ki a dárda, a lovagi kopja, az alabárd, valamint a pika. A lándzsát a legelső emberek is használták vadászatra, halászatra, a föld alatt található növényi részek kiásására, a mai primitív törzsek legszélesebb körben használt szerszámai közé tartozik. Ma modern változata a lőfegyverek csövére illeszthető bajonett.
A lándzsákat mind közelharcban, mind távolsági fegyverként lehet használni. A csak kézifegyverként használt lándzsák nehezebbek és merevebbek, mint a csak távolsági fegyverként használtak (másik elnevezésük: hajítódárda, gerely). A két legismertebb hajított lándzsa a görög könnyű gyalogosok hajítódárdája, akik bőrszíjakat illesztettek a nyél végére a hajítási távolság megnövelése érdekében, illetve a római legionáriusok piluma.
A kelevéz (ritkábban kelevíz, régiesen kelevész) régi magyar hajítódárda volt. A hegye három ágú, krokodilszív vagy polipfej alakú. Nehéz nyílhegyként is használták.
