A kupola az építészetben kör vagy ellipszis alaprajzú, jellemzően félgömbszerű, csúcspontján záródó boltozat. Látványos építészeti elem, ugyanakkor statikai szempontból is kedvező tulajdonsága, hogy a felületi nyomóerő és a hatalmas önsúlyból adódó gyűrűsfeszültség révén szerkezetileg rendkívül stabil.
A kupola szó eredete a latin cupa (’csöbör’, ’ivóedény’) kicsinyítő képzős változata, a cupula (’'csöbröcske'’), ez az itáliai ejtésnek megfelelő cupola formában jutott el az európai nyelvekbe (német Kuppel, holland koepel, spanyol cúpula stb.), így a magyarba is. A szóhasadás feltehetően a kupolaboltozat és a deszkára száradni kitett, szájával lefelé borított csöbör hasonlatosságának köszönhető.
Néhány nyugat-európai nyelv az egyházi latin domus ecclesiae (’gyülekezeti ház’, azaz ’templom’) szókapcsolat önállósult első felét használja a kupola leírására (itt a hatás nyilvánvalóan a román kori templomépítészet által népszerűsített formának köszönhető): angol dome, francia dôme, olasz duomo).
Története
A kupola mint építészeti elem előzményeként a perzsák kisebb terek lezárásaként már alkalmaztak szférikus álboltozatot. Ez a technika még az ókorban eljutott a Földközi-tenger medencéjébe, ahol különösen a római építészetben hódított (például Pantheon (Róma)). A kora középkorban a bizánci szakrális építészet egyik kedvelt eleme volt (Hagia Szophia, Isztambul), majd a későbbi századokban alkalmazása feledésbe merült. Ugyanakkor az iszlám világ szakrális építészetében a 7. század óta folyamatosan alkalmazott építészeti megoldás.
