A keresztelőkápolna vagy baptisztérium a keresztény egyházi építészetben eleinte különálló épület (elnevezése gyakran keresztelőtemplom), a 13. századtól a templomon belül alaprajzilag is elkülönülő kápolna, ahol a keresztség szentségének kiszolgáltatására, a keresztelés szertartására sor kerül.
Története
Az ókorban a római kori fürdők, a thermák medencéjének elnevezése volt baptisterium (a latin szó forrása a görög βαπτιστήριον / baptisztérion volt). A kora kereszténység idején a keresztelés szertartására még különálló, a templom közelében emelt épületben került sor. Vallási okokból volt szükség erre a megoldásra, hogy ti. a keresztény hitre tért hívek csak a szentség felvételét követően, megtisztultan léphessenek Isten házába, a templomba. A többnyire nyolcszög (a keresztény számszimbolikában a nyolcas az újjászületés száma) vagy kör alaprajzú baptisztérium centrális elrendezésű volt: közepén helyezkedett el az épület alaprajzával azonosalakú, süllyesztett keresztelőmedence (piscina), amelyben a keresztelendőket alámerítették. A medence fölé rendszerint oszlopokon nyugvó oltársátrat, ún. cibóriumot emeltek. A kereszténység keleti területein – ahol az élővízben keresztelés kultusza tovább tartotta magát – gyakran patakok vizét vezették be a baptisztériumba.
