A saját szokásrendszerével, különleges módon strukturált rajongótáborával és egyedi gyakornoki rendszerével külön szubkultúrát alkotó K-popot az úgynevezett idolegyüttesek (azaz fiú- és lányegyüttesek) dominálják, mint a Big Bang, a Beast, a Super Junior, a SHINee, a BTS, a 2NE1, a Wonder Girls vagy a Girls’ Generation, de számos sikeres szólóelőadó is létezik, mint például PSY, Rain, BoA, Se7en, Jay Park, I Hjori, Pek Csijong vagy IU. A K-pop-ipart a kiadóként is funkcionáló ügynökségek irányítják, melyek közül piaci részesedés tekintetében a legnagyobbak az S.M. Entertainment, a YG Entertainment, a JYP Entertainment és a Big Hit Entertainment. A K-pop hatással van az ázsiai divatra, több előadó is divatikonnak számít.
A K-pop Ázsiában a legnépszerűbb, különösen Japánban, de a koreai hullám keretén belül, főképp az internetes megosztási lehetőségeknek és a cégek marketing-stratégiáinak köszönhetően a K-pop-előadók a világ többi részén is népes rajongótáborral bírnak. Európai és amerikai dalszerzők illetve producerek (például Quincy Jones, will.i.am, Ludacris és Swizz Beatz) is felfigyeltek a koreai popzenére és írnak dalokat K-pop-előadóknak.
A K-pop leggyakoribb kritikája, hogy az előadókat „futószalagon gyártják”, a dalok többsége egynyári sláger, a dalszövegek felszínesek és az egész iparág túlzottan profitorientált, ami többször együtt jár azzal is, hogy az előadókkal méltánytalan szerződéseket kötnek a kiadók.
A koreai popzene gyökerei egészen 1885-ig nyúlnak vissza, amikor egy amerikai misszionárius, Henry Appenzeller különféle amerikai és angol népdalokat illetve populáris dalokat mutatott be az iskolában, ahol tanított. Ezeket a dalokat koreaiul cshanggának nevezik, jellemzőjük, hogy valamely népszerű nyugati melódiát koreai dalszöveggel adnak elő.