Irónia
Az irónia olyan közlésmód, amelyet nem szabad szó szerint értenünk. A közlő nem a saját véleményét mondja, hanem annak az ellenkezőjét, vagy egy másvalakiét, anélkül, hogy ezt jelezné. Az irónia eszköze lehet a szokásostól eltérő kontextus (szövegösszefüggés), kiejtés vagy más, akár nem verbális gesztus is.
Egy megnyilatkozás annál ironikusabb, minél kevésbé van jelezve, hogy valójában az. Az irónia „gondolatalakzat” (Quintilianus), akkor ismerjük fel, ha ismerjük a közlőt és/vagy a kontextust. Retorikai és pragmatikai hatása is ebben áll: felszültség keletkezik az éppen mondottak és a kontextus- vagy világismeretünk között. Rákényszerít a különböző nézőpontok tudatosítására. Az irónia azzal a kockázattal is jár, hogy nem ismerik fel. Ez komoly félreértésekhez vezet, de ekkor a helyesen értés és a megvilágosodás metafiktív alakzata. Az irónia egyfelől játékos és megtévesztő, másfelől komoly és épületes: megértéséhez megköveteli a komplex világismeretet vagy legalább a kontextus ismeretét.
Az irónia szó ógörög eredetű, a „színlelt szerénykedés, tettetés, kertelés, tudatlanságot színlelő kérdezgetés” jelentésű εἰρωνεία [eiróneia] az εἴρων [eirón] „tudatlanságot színlelve kérdező személy, színlelő” szóból képzett elvont főnév. Ez az eljárás a görög komédiák, illetve Szókratész egyik kedvelt retorikai eszköze volt.
Az ironikus jelentés nem feltétlenül magától értetődő, néha tragikus, néha humoros jelentést ad az eredeti közlésnek. Richard Rorty amerikai filozófus szerint az ironikus gondolkodás használata segít megőrizni a képességünket a szabadságra, a megújulásra.
A nevetségesség forrása az irónia. A látszólagos magasztalás mögött megítélés, elmarasztalás bújik meg, melyet a szövegkörnyezet leplez le.
