A dob fogalmába sokféle, működési elvében, méretében, anyagában jelentősen különböző hangszer tartozik. Legjellemzőbben membranofon (kifeszített hártya rezgése által hangot adó) hangszerek tartoznak ide, de sok idiofon (szilárd test rezgése által hangot adó) hangszert is dobnak nevezünk. Közös bennük az, hogy megütéssel szólaltatják meg, és általában tompa, felhangszegény, rövid lecsengési idejű, „doboló” hangot adnak.
A dob leggyakrabban egy nagyjából kör keresztmetszetű üreges test, melynek egyik, vagy mindkét végére bőr vagy újabban műanyag hártyát feszítenek. A dob teste készülhet kivájt, kiégetett fatörzsből, ahogyan a legősibb dobok készültek, hordószerűen összeillesztett dongákból, rétegelt furnérlemezből, fémből, kerámiából, műanyagból és még sokféle más anyagból.
A dobbőr, a membrán rögzítésére, megfeszítésére is sokféle módszer alakult ki a hangszer története során, ékekkel, szegekkel, kötelekkel, bőrszíjakkal és ezek kombinációival lehet a bőrt a megfelelő feszességre hangolni. A mai doboknál a legelterjedtebb eljárás, hogy a bőr peremét először egy fémgyűrűre tekerik, majd azt egy fémkeret közvetítésével csavarokkal feszítik a dob testére.
A test formája is sokféle lehet: az üstdob fémből készül, és üst formájú; a salsában használt timbales szintén fémből van, de hengeres, a másik végén nyitott. A szintén karibi konga karcsú hordóformájú, készítési módja is ennek megfelelő; a sámándobnak szinte nincs is teste, az egészegykeskeny keretre feszített bőr. A kisdob vagy pergődob teste lapos, alul-felül membránja van, az alsóhoz pergőhúr feszül; a tom-tom egy vagy két membrános lehet, utóbbi változatában az alsó membrán pergőhúr nélküli.
