A családnév, vagy másik jellemző elnevezéssel: vezetéknév a személyneveknek az a része, melyet a gyermek többnyire egyik vagy mindkét szülőjétől örököl, szemben az utónévvel (keresztnévvel), ami „személyre szóló”. A vezetéknév Magyarországon napjainkban miniszteri engedéllyel változtatható meg. A gyermek apjától vagy anyjától örökölheti (mindkét esetben csak úgy, ha a szülő a házasságban megtartotta a saját nevét); illetve örökölheti mindkét szülője nevét kötőjellel egybekötve vagy kötőjel nélkül, tetszőleges sorrendben, de legfeljebb kéttagú lehet; a leendő házaspárok a házasságkötés előtt nyilatkoznak születendő gyermekeik családnevéről, amit az első gyermek születéséig módosíthatnak. A magyar törvények szerint az egy házasságból született testvéreknek azonos vezetéknevet kell viselniük.
Napjainkban Európában a legtöbb ország már nem tesz különbséget a házasságban és az azon kívül született gyermekek közt azt a jogukat tekintve, hogy apjuk nevét viselhessék, de az apának ilyenkor elismerő nyilatkozatot kell tennie.
A legtöbb országban a keresztnév megelőzi a családnevet. A magyarországihoz hasonló keleti névsorrend egyes ázsiai országokban fordul még elő (Kínában, Japánban, Koreában, Vietnámban).
Kialakulása
A vezetéknevek kezdetben az egyező keresztnevű emberek megkülönböztetése miatt jelent meg, leggyakrabban az illető szakmájára (pl: tímár, kovács, szabó), kinézetére (pl: kis, nagy, vagy akár medve, utalva nagy termetére) vagy belső jellemzőire (pl: bátor, vitéz, fukar) utalt. Ez a név általában nem öröklődött, de fokozatosan a „Vitéz Mihály, Béla fia” forma miatt egyre gyakoribb lett, hogy ez a ragadványnév egy egész családot vagy több nemzedéket is jelölt.
Más kultúrkörökben a vezetéknevet az apa (patriarchális tárasadalmakban legalábbis) keresztneve helyettesítette, „Mihály fia Béla” formában.
